2015. február 14., szombat

A renitens (Political Fiction)


Utálta a szombatokat. A hétköznapokat is, de a szombatokat különösképpen. Előre émelygett tőle a gyomra. Legszívesebben ágyban maradt volna, de tudta, hogy a bőre alá épített chip folyamatos jelentéseket küldözget az Nemzeti-Egészségügyi Központba, így nem mondhatja azt, hogy rosszul érezte magát, a gondolatait és érzéseit pedig hála Istennek nem érzékelte. Erőt vett magán, aztán zúgó fejjel kikászálódott az ágyból.

Össze kellett szednie magát, a Szombati Nemzeti Konzultációkon illett boldog és kipihent arccal megjelennie. Az egész délelőttös program természetesen nem volt kötelező, de mivel a résztvevők jelenlétét folyamatosan rögzítették, az indok nélküli távolmaradásnak az lehetett volna a következménye, hogy egy osztállyal lejjebb sorolják. Ezt mindenképpe szerette volna elkerülni, mivel így is alig jött ki a hetente kiutalt vásárlási jegyekből. Bekapcsolta a tévét, amely azonnal elkezdte ontani magából a győzelmi jelentéseket, a boldog, vidám arcokat, az örömet. Tegnap este is tízig kellett ott kellett üldögélnie előtte. Az agya szerencsére már megszokta, ezért képes volt úgy másra gondolni, hogy közben nem aludt el. Nem szerette, amikor a chip felébresztette. 

Tudta, hogy hamis az egész, ha ilyen tökéletesen mennének a dolgok, racionizálás indokából nem vezették volna be a társadalmi osztályonként megállapított jegyrendszert. Mivel hivatalnokként dolgozott a Népjóléti Minisztérium, Panaszbejelentési Osztályán, ahol a beérkezett feljelentéseket kellett a megfelelő osztályokhoz továbbítania, az átlaghoz képest viszonylag jól élt.

Elkészítette a kávénak nevezett italt. Ez valami mesterséges úton előállított vegyületből készült, a valódi kávéhoz, amit a feketepiacon időnként be tudott szerezni nem sok köze volt. Az heti cukoradagja már elfogyott, ezért anélkül itta meg. Az íze tovább fokozta az émelygését, de legalább forró volt.

Megborotválkozott, gyakorolta egy kicsit a boldog arckifejezést. Érdekes módon ez utóbbi elég nehezen ment neki. Régebben azt hitte, hogy minél többször csinálja, annál könnyebb lesz. Mivel azonban ezt az egészet az agya irányította, a dolog pont fordítva történt.

Felöltözött. A Kormányzó arcképét gondosan feltűzte a zubbonya hajtókájára. Ez sem volt kötelező, de a múltkor, amikor megfeledkezett róla, egy egész napot töltött a Nemzetnevelési Osztályon, ahol mindenáron rendszer elleni árulást próbálták rábizonyítani. Elég drasztikus "kérdezési" módszerek alkalmazásával. Szerencsére az átsorolást megúszta, az apróbb zúzódások pedig nem zavarták.

Kilépett az utcára, ahol mindenki a Nemzeti Nagycsarnokhoz igyekezett. Felszállt a metróra, próbált elégedett arcot vágni és kibámult az ablakon. Mindenhonnan a kormányzó hatalmas arcképei tekintettek vissza. A metrókocsi kivetítőjén tüntetéseket, természeti katasztrófákat, brutális rendőri fellépéseket és más atrocitásokat mutattak. Természetesen mindez az ország határain kívül történtek. A hazai hírek a nép jólétét, a békét és a szabadságot hirdették. Az önállóság csak boldogságot hozott az ország számára. A hírek szerint.

A Nemzeti Nagycsarnokban már hatalmas tömeg gyülekezett. A chippel összekapcsolt intelligens karkötő a megfelelő szektorba, majd a számára kijelölt helyre irányította. Elég közel került az előadóhoz. Nem tetszett neki a dolog, mert így kénytelen volt folyamatosan figyelni. Ami a legrosszabb volt az egészben, hogy legnagyobb rémületére az arca megjelent a hatalmas kivetítőkön. Így az egész országban látni fogják. Nem nagyon tudta, hogy fogja magát négy órán keresztül fegyelmezni.

9 órakor a kivetítőn megjelentek a hét eseményei. Automatikusan hördült fel, illetve tapsolt a tömeggel együtt, ebben már nagy gyakorlata volt. A másfél órás film semmi újdonsággal nem szolgált, valójában nem is emlékezett belőle semmire. Valószínűleg a megszokott dolgok. A gazdaság egyre fejlődik, végre a magunk lábán állunk, a szegénység és a bűnözés majdnem megszűnt. Néhány politikai áruló megbánta a tettét és elnézést kért a néptől és a Kormányzótól. Sorsukba beletörődtek. Persze ez csak egy sejtés volt mindenki részéről. Halálbüntetés hivatalosan nem létezett.

A vetítés végén húsz perc szünet következett, majd megjelent a Propagandaosztály egyik szóvivője. Látásból már jól ismerte. Közvetlenre, jópofára szokta venni a figurát. Rendkívül visszataszítónak és unszimpatikusnak találta. Lopva a kijelzőre nézett, elégedetten látta, hogy az arcán semmiféle undor nem látszódott. Az émelygése azonban az előadó láttán egyre fokozódott, a hangját is nagyon irritálónak találta.

Természetesen a Kormányzó méltatásával kezdődött a beszéd. Elhangzott, hogy a szomszédos ellenséges országok több merényletet kíséreltek meg ellene, de szerencsére mindegyiket megakadályozták. Rengeteg országban bevezették a hazánkban alkalmazott módszereket. A szokásos heti agymosás. Az hányingere egyre fokozódott. Ezután a családok fontosságáról beszélt. A háttérben a Propaganda Minisztérium gondosan megtervezett kisfilmjeit vetítették. A szomszédos országokban történt katasztrofális eseményeknél már szédülni is kezdett, de próbálta tartani magát. Az előadó éppen a jövőben elérendő célokról szónokolt, amikor éles nyilallást érzett a gyomrában.

Nem bírta tovább. Felállt és sugárban hányni kezdett. A kivetítő ezt egyenes élő adásban mutatta. Megkönnyebbült és valamiféle elégedettség töltötte el.

Tudta, hogy ezt egy egyszerű osztályátsorolással nem fogja megúszni. Olyan nagyon nem is bánta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése